Miért mondják az égiek, hogy az ember saját meggyőződésének rabja? Tudjuk, hogy az emberi elme programozható. Számtalan módon befolyásolható, félrevezethető, irányítható. A meggyőződéseinket felhasználva elménk fel tud minket menteni a felelősség alól, s egyre újabb meggyőződéseket gyárt, hogy téveszméinket fenntartsa. A felelősség félelmetes. Az emberi egónak szüksége van a látszatra, hogy elrejtse gyengeségeit, esendőségét. A szívnek ellenben nincs szüksége rá. A szívünk megengedi látnunk azt is, amit az elménk leplezni próbál előttünk. Hogy tisztán lássunk, szerető, együttérző szívünkön keresztül kell megfigyelnünk a minket körül ölelő valóságot.
Együttérzésből együtt-érzés
Elegendő együttérzéssel a szívünkben képessé válunk a szó szoros értelemben át-érezni a másik élőlény érzéseit, lényiségét, igaz valóját. Ez olyan élmény, amit lehetetlen jól megfogalmazni, csak körül írni tudom. Ahogy ez létállapot a mindennapjaink részévé válik, megváltozik a viszonyulásunk. A racionalitás nem szűnik meg, csak fontossága, hangsúlyossága csökken. A többiek ugyanolyan fontossá válnak, mint mi magunk, sőt, fontosabbá. A sorrendiség megfordul. Gyakorlati példán keresztül próbálom éreztetni a különbséget:
Nagyon kerestem új kerékpárt a gyermekemnek, de nem találtam az elképzelésünknek megfelelőt. Telt az idő, újabb és újabb gyerekekkel találkoztam „véletlenül”, akiknek nem volt bicaja, de nagy szükségük lett volna rá. Minden nappal egyre tisztábban éreztem, hogy nem fogok tudni új bringát venni a kislányomnak, amíg ezeknek a sokkal nagyobb szükségben élő gyerekeknek nincs. Végül kerítettem számukra használt bicajocskát, ami elég jó ajándéknak, de el lehet róla hitetni, hogy ingyen kaptuk, hogy elfogadják. S miután megkapták, pár napon belül szembe jött velünk az álom bringa, amilyen a nagy könyvben meg van írva, s megkaphatta a kislányom. Így jó érzés töltött el bennünket, s a többieket is. De előbb voltak ők, s csak aztán mi.
Nagyon szeretett volna a kislányom több színű tollat. Lehetőleg színeset, vagy virágosat, szóval igazi díszes csodácskát. De keresgélés közepette újra és újra találkoztunk olyan gyermekkel, akinek nem volt a tolltartójában még alap készlet sem, amivel rendesen dolgozhatott volna az iskolában. Átlagban három hegy nélküli ceruzával látogatta a sulit. Vettünk mindent a másik gyermek tolltartójába, csupa szépséges holmit, s pár nap múlva megtaláltuk a legszebb, legszínesebb, virág és pillangó mintás hat színű tolla. A másik gyermek örömében osztozva a mienk is megsokszorozódott. Fordított sorrendben nem is működött volna.
Elme vs szív alapú közösség
A szeretet alapú közösségben, mely az isteni renden alapul, szabad teret engednek az élet folyásának. Nincs erőszakos kontrol. Az elme alapú irányításban mindig valamivé formálnak minket, így vagy úgy, hogy beilleszkedjünk. Meg kell felelni az elvárásoknak, még ha azok teljesen abszurdak, s élet ellenesek is. A mai, teljes egészében elme irányítású társadalom megköveteli, hogy miképp viselkedjünk, a szív alapú ellenben megengedné, hogy úgy viselkedjünk, ahogy nekünk és mindenkinek a legjobb. Az első nem elnéző a hibákkal, a második pedig igen. S ez igen fontos különbség. Miért? Mert segít tetten érni, hogy mivel állunk szemben.
Léteznek-e hibák?
Az elme alapú, szívtelen, teljes kontrollra törekvő irányításban a hibák hatalmas hiányosságok, melyek büntetést érdemelnek és azonnal javításra szorulnak, bármilyen áron. Megengedhető az erőszak és a kényszerítés a nagyobb jó érdekében. Hogy mi a jó, azt viszont nem a tisztán látó szív határozza meg, hanem a tévképzeteket gyártó és felelősséget megtagadó elme.
A szív alapú, együttérző, a másik segítésére törekvő vezetésben a hibák csupán hiányosságok, melyek azt mutatják, hogy ott még több segítségre, törődésre van szükség. Úgy lehet őket kijavítani, hogy minden érintett még jobban igyekszik a problémát megoldani a nagyobb jó érdekében. Itt szóba sem kerül az erőszak.
Nekem ezt úgy tanították meg, hogy képes legyek látni a különbséget, hogy adott cselekvés, történés helyes megítéléséhez a résztvevőket cseréljem le a gyermekemre. Nem muszáj gyermekre, bárkit odaképzelhetünk, aki számunkra a legfontosabb, akit a legjobban szeretünk, akiért az életünket adnánk. Lehet az a párunk, akár a drága kiskutyánk, de ugye leginkább a gyermekünk, a legféltettebb kincsünk.
Gyakorlati példán keresztül bemutatva:
Nemrégiben kérdezték, hogy vegánként mi a véleményem arról, hogy a tehenek gyomrára amerikában betekintő nyílásokat készítenek, mindezt a „fenntartható és környezettudatos” gazdálkodás jegyében. Nos, nem volt véleményem, de ahogy erre gondoltam az áthelyezett fókuszpont miatt azonnal átéltem a beavatkozást egy tehén szemszögéből. Akinek racionális megfontolásai volnának a témában, azok egyszerűen felülbírálhatják magukat, ha a gyermeküket képzelik az állat helyébe.
Hogy rendjén való-e az oxigén megvonásos halál a disznóknál, az élve ledarálás a csirkéknél, vagy akár a hagyományos késes módszer a paraszti disznóvágáson, azt is azonnal eldönthetjük, ha a szeretett gyermekünket képzeljük a helyükbe, s ha így is rendjén valónak tudja tekinteni az elménk a szituációt, akkor megnyugodhatunk, mert vélhetően nem bíráltuk felül szerető szívünket elménk megmagyarázásaival. Ha esetleg mégis berzenkednénk az elképzeltek valóságos átélésétől, akkor gyanakodhatunk, hogy az igazságot elferdítettük. Mert csak a szívünkkel látunk tisztán!
Szív-tudatosság
A szakadék, ami meghúzódik az elme általi racionális ítéletünk, és a szív, az együttérzésből fakadó véleményünk között az a sötét hasadék, amibe világunk elsüllyedt. A mai ember nem figyel a szívére, nem tudatos az érzéseit tekintve. Csak a fejünket elöntő gondolati szemétre figyelünk, s még ha azt el is csöndesítjük alkalmasint, szívünkre akkor is ritkán fókuszálunk. Leginkább csak akkor, ha bántanak minket, s szenvedünk. De a felelősség nem másé, hanem a miénk! Mindenkinek a saját gondolati és érzésvilágát kell megtisztítania és felelősen gondoznia, hogy általa megteremtse és fenntartsa azt a örömteli valóságot, ami boldoggá tenné!
Az együttérzés, s az ebből kibontakozó szív tudatosság lenne a legfontosabb „tantárgy” ehhez a jelen kor emberisége számára, de még elmekontroll, pénz és önérdek irányít bennünket. Ezért szenvedünk és ezért fáj. Bárhol, bárkinek fáj, az mindannyiunknak fáj! Nem véletlen tanítja minden „mester”, hogy ne ölj, ne árts, ne bántsd a másikat! Ez lenne az első lépés. A Kung Fu pandából idézve, a nullás szint.
Ha van bátorságod, tedd fel magadnak a kérdést:
Képes volnál az elméd, s a szíved között tátongó szakadékot áthidalni az együttérzés erejével?